Az utilitarizmus egy etikai elmélet, amely kijelenti, hogy a helyes cselekvés az a cselekvés, amely az emberek számának a legnagyobb előnye.
Az utilitarizmus fogalmát először a brit filozófus, Jeremy Bentham vezette be a 18. században.
A Bentham fejleszti az utilitarizmus elvét azáltal, hogy azt az elképzelést javasolja, hogy az emberi boldogság a létezésük fő célja, és minden cselekedetet meg kell mérni az emberi boldogságra gyakorolt pozitív hatása alapján.
Indonézia kapcsán az utilitarizmust számos közpolitikában alkalmazták, például az infrastruktúra fejlesztésében és a környezetvédelemben.
Az utilitarizmus alkalmazása az infrastruktúra -fejlesztési politikákban a kormány erőfeszítéseiből látható, hogy javítsák a tömegközlekedés hozzáférhetőségét és kényelmét, amely várhatóan javítja a közösség jólétét.
Eközben az utilitarizmus környezetvédelemben történő alkalmazása a kormány erőfeszítéseiből látható az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése és a levegőminőség javítása érdekében, amely várhatóan javítja az ember egészének jólétét.
Az utilitarizmus kritikája azonban Indonéziában is felmerült, különösen az emberi jogok és a társadalmi igazságosság összefüggésében.
Egyes kritikusok az utilitarizmust túlságosan a többség előnyeire összpontosítják, és figyelmen kívül hagyják a kisebbség érdekeit.
Ezen túlmenően a kritikusok kiemelik az ellátások és veszteségek mérésének problémáját is, amelyeket gyakran nehéz objektív mérni.
Ennek ellenére az utilitarizmus továbbra is az egyik fontos etikai elmélet az indonéz kontextusban, és sok közpolitikában útmutatóként használják.
